Amikor a Kr. u. IV. században az orosz sztyeppékről berontottak a nyugat-eurázsiai római területre, a hunok – az általános vélekedés szerint – ijesztő látványt nyújtottak.
A félelmet nem csupán az öltözékük, fegyverzetük vagy az a kíméletlen mód okozta, ahogyan szétvertek mindenkit, aki megpróbált szembeszállni velük. Ennél többről volt szó: sokuk, talán a legtöbbjük fizikailag torz volt, koponyájuk természetellenesen hatalmas és kidudorodó.
Tényleg ijesztően furcsán néztek ki. Rémálomharcosok voltak.
A hunok gyakorolták a koponyamódosítást. Tartós nyomást gyakoroltak a gyermekeik fejére – már nagyon röviddel a születés után kezdődően -, hogy megváltoztassák a koponyájuk alakját, benyomták és hosszabbá tették.
A Journal of Archaeological Science című folyóiratban megjelent tanulmányukban azonban Varsha Pilbrow és Peter Mayall, az ausztráliai Melbourne-i Egyetem kutatói azt mutatják, hogy a megszállók korántsem voltak egyedüliek a koponyák nyújtásának, összenyomásának és megkötésének ízlésében.
A világ számos kultúrájában már a bronzkor óta ismert ez a gyakorlat, bár a Római Birodalomban nagyjából megszűnt. Amit a kutatók szerint a hunok magukénak mondhatnak, az az, hogy Európa számos részén – még azokon a területeken is, ahová ők nem tették be a lábukat – tömeges újjáélesztésére ösztönözték.
A deformált koponyák, írja Pilbrow és Mayall, nem csak az idegenek megijesztésének módszere volt. A hovatartozás szimbólumai is voltak.
“A testmódosítás más formáinál, mint például a hegesedés, a tetoválás vagy a fogvésés, a szándékos koponyamódosítás a tulajdonított társadalmi identitás egyértelmű jele, mivel az egyént soha nem kérdezik meg, hanem a társadalom kooptálja a gyakorlatba, hogy az esztétikai, nemi, státusz- vagy csoportidentitás valamely aspektusát demonstrálja” – írják.
Felmérésükhöz a szerzőpáros 23 módosított koponyát fényképezett le és elemzett a Grúz Köztársaságból, 17-et Magyarországról, 13-at Németországból, kettőt a Cseh Köztársaságból, egyet Ausztriából és egyet a Krímről, amelyek mind a nagy népvándorlásként ismert, a negyedik és a hetedik század közötti időszakból származnak.
Ezeket aztán összehasonlították 14 nem módosított koponyával.
Az eredmények azt mutatták, hogy a koponyamódosítás módszerei régiónként eltérőek, ami arra utal, hogy az eredmények különböző kultúrákhoz való tartozást jeleznek. Arra is volt bizonyíték, hogy egyes területeken a deformált fejű emberek – feltételezhetően bevándorlók – nem folytatták a gyakorlatot új hazájukban.
A különböző kultúrákban a koponyaformálást férfiaknál és nőknél egyaránt alkalmazták. Valóban, a Grúziában, Bajorországban és Magyarországon talált koponyák túlnyomórészt női koponyák voltak – bár a kutatók szerint ez részben a minta torzításából adódhat, ami azt tükrözi, hogy több női koponyát találtak.
Mindazonáltal néhány területen, például Bajorországban, a bizonyítékok arra utalnak, hogy a migrációt a nők irányították.
A koponyamódosítási gyakorlat központja kétségkívül Magyarország volt, ahol az érkező hunok telepedtek le. Pilbrow és Mayall arról számol be, hogy bár a bronzkorból és az i. sz. első századból származó példákat találtak ott a koponya deformációjára, “a koponyamódosítás legnagyobb gyakorisága … a hunok érkezése után figyelhető meg, és a minta a hun birodalom vége után is fennmarad.”
Az ottani gyakorlatot, mondják, megfelelően őshonosnak és helyi jellegűnek lehet nevezni.
A csecsemők koponyájának elgörbítésének szenvedélye azonban a jelek szerint sok más területen is fellángolt, köztük olyanokon is, amelyeket a hunok soha nem is látogattak meg, nemhogy kifosztottak volna.
A kutatók több bizonyítékot is bemutatnak e megállapítás alátámasztására, többek között azt, hogy a deformációnak különböző stílusai voltak. A genetikai bizonyítékok is azt mutatják, hogy a gyakorlat messze túlterjedt magukon a hunokon.
“A genomikai elemzés során a módosított koponyájú nők meglehetősen heterogén származásúak voltak” – írják – “északi/közép- és dél/délkelet-európai, valamint kelet-ázsiai származást mutattak.”
Az, hogy a gyakorlat miért terjedt el messzire és széles körben, miután a hunok ismertté tették jelenlétüket, egyfajta rejtély, de Pilbrow és Mayall szerint ez azért lehetett, mert a hírnév sokkal messzebbre terjed, mint az emberek.”
“Feltételezzük …, hogy ez inkább a hunok hosszan tartó kulturális befolyását jelzi, mint a fizikai jelenlétüket, és hogy a módosítás újbóli ösztönzése a társadalmi identitás fenntartásának szükségessége volt, miközben vándoroltak és más csoportokkal találkoztak” – írják.